Okos ember más hibáiból tanul. A hülye meg a sajátjából, vagy még abból sem. 9 óra és 500 potya kilométer után ott, ahonnan reggel indultunk.

Nem tudom, hogy Murphy szórakozik-e velünk, vagy ez az út megint csak tanulságul szolgált-e a későbbiekhez, de az ismét bebizonyosodott, hogy ha van cél, akkor van akarat is!

Hegyet akartunk mászni, de a körülmények sokadszorra is összejátszottak ellenünk.  Eddig akárhányszor útnak indultunk, mindig az lett a vége, hogy beutazva Ausztriát, menekültünk az eső elől. Most úgy gondoltuk, hogy felkészülten indultunk útnak, legalábbis ami az időjárást illeti. Rendszeresen néztük a wetter. at-t, a hétvégére szép időt jósoltak Bad Ischlbe, ahova már nem először készültünk.  A célpont: Loser Panorama Klettersteig „Sisi”.

Mivel a hegyekben az időjárás nagyon gyorsan változik, csak természetes, hogy ismét módosult minden, mert mire odaértünk volna, vele együtt az eső is.

Sok helyen lehet mászni, no para, egy kis újratervezés, és irány a Fallbach vízesés (Karintia), mert ott szép az idő, és már korábban amúgy is megmásztuk. Csak éppen arról feledkeztünk meg, hogy a fokozatosság elvét nem árt figyelembe venni bármibe is kezdünk. Emlékeztem rá, hogy nem olyan egyszerű feljutni a vízesés tetejére legalábbis nekem,(a mászó útvonal D/E nehézségű) ezért már induláskor is folyamatosan csak azt kérdezgettem, hogy „de tényleg feltudok mászni?” Biztos, hogy közrejátszott benne ez a fajta hozzáállás is, mert végig csak paráztam, és a szikla legnehezebb pontjánál elértem a fizikai teljesítőképességem határát, mikor egyszerűen nem ment tovább. Kénytelen voltam használni a beülőt csak úgy lógni benne, amit előtte még véletlenül sem mertem kipróbálni. Vissza kellett másznunk a vége előtt, ami lehet nehezebb volt, mintha összeszedtem volna magam és tovább megyünk.

Kudarccal indult a hegymászás. De olyan hatalmas csalódottság mégsem ért, mivel tudom, hogy maratoni futásra sem kapásból 42 kilométeres távval készülnek. Majd legközelebb. Viszont a félsz az megmaradt, mászni kell gyorsan még egyet, mert különben többet sosem csinálom. 60 km-rel arrébb van egy könnyű pálya (Pirknerlklamm Klettersteig), ami szép nagyon, de mikor először jártunk ott, a függőhídja miatt már meggyűlt vele a bajom. Félve, de felmásztam. Fél sikerrel zártuk az első napot.

Szállást is gyorsan találtunk, ami csoda, mert eddig akárhova utaztunk ez nem ment sosem egyszerűen.

Másnap reggel indulás tovább, mivel jön az eső. Már megint menekülünk. És már megint mást mutat az előrejelzés, mint fél nappal ezelőtt. Hosszas kocsikázás után megérkeztünk a következő célállomásra a sokadik újratervezés után, ahonnan 2 óra hiábavaló szállás keresés után kénytelenek voltunk ismét tovább állni. De hova? Nem igaz, hogy bármerre indulunk, mi mindig valami akadályba ütközünk. Keresztbe kasba, induljunk el haza felé, majd a határhoz közel keresünk olyan helyet, ahol mászni tudunk. De ha Sopronban esik, akkor valószínűleg a határ túloldalán is. Inkább forduljunk vissza. Úgyhogy estére visszaértünk oda, ahonnan reggel elindultunk. 9 óra és 500 km potya kocsikázás után, éretlenül nézett ránk a házinéni, hogy mit keresünk már megint itt. Sebaj, legalább nem a kocsiban kell aludni.

Szombat: És kisütött a nap, lehet, hogy lesz ebből valami. Elő az útikönyvet, találunk-e valami érdekeset a közelben. A célállomás Frischenkofel- Steinbergweg. Megint autóba és egy óra alatt az ott leszünk. A könyv szerzője egy apró tényt azonban elfelejtett megemlíteni. Azt, hogy a kiindulási pont már nem Ausztria, hanem Itália. Erre a parkolóban döbbentünk rá, és arra is, hogy a 11 fokos hőmérséklethez nem biztos, hogy megfelelően öltöztünk. Vagy megfagyok, vagy visszamegyünk a szállásra megfelelő ruházatért. Visszamentünk. Megint egy bukott óra, de ez már semmit sem jelent.

És start. Ezek után már nem is jelentett különösebb problémát, hogy a táblákon minden olaszul volt feltüntetve. A megfelelő tempóban és különösebb nehézségek nélkül értünk fel a hegy tetejére, ahol szinte kisebb tömeg alakult ki. Hétvége, szép idő, és az ott élő emberek plázák helyett inkább a hegyre járnak. A táj gyönyörű, a mászó út izgalmas, de ki is kerülhető. A hegy tele van első világháborús bunkerekkel.

A kiindulási pont még Olaszországhoz tartozik, viszont a hegy csúcsa már Ausztria.

Ettünk, ittunk, nézelődtünk és fotóztunk, majd indulás vissza. Egy idősebbekből álló társaság után indultunk lefele, mert, hogy ők biztosan tudják az utat. Így is lett. Bár olyan szédületes tempót diktáltak az omák, opák, hogy nehéz volt velük a lépést tartanunk. Leértünk, és elfáradtam. De végre jólesően és sikerélménnyel. Nem azzal az érzettel, hogy, hú de kemény vagyok ezt is megcsináltam.

Este még egy utolsó Drau Burger, majd másnap indulás haza….